Nyitólap

Herman Lipót életrajz A kiállítás képei A kiállítás története Tanulmányok Herman Lipótról


Herman Lipót

(Nagyszentmiklós, 1884 - Budapest, 1972)

Herman Lipót azok közé a művészek közé tartozott, akik a XX. század első évtizedeinek minden jelentősebb művészeti törekvéseinél meghatározó szerepet játszottak. Későn érő típusnak tartotta magát, ezért művein - bár pontosan érzékelte a képzőművészet változásait - csak azokat a hatásokat engedte érvényesülni, amelyeket gondosan kiérlelt magában. Az első világháború előtt mindennapos vendég volt a budapesti Japán Kávéház művészasztalánál, ahol barátaival Lechner Ödönnel, Szinyei Merse Pállal, Fernczy Károllyal, Fényes Adolffal, Pólya Tiborral és másokkal nemcsak a prófétikus lelkületű Csontváry Kosztka Tivadaron élcelődtek, hanem kiapadhatatlan humorral vették célba egymást szavakkal, és még többször karikatúrákat rajzoló ceruzával. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt formálódott ki a magyar művészet jövője, született meg az akadémikus szemlélettel végleg leszámoló Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre alapötlete. Első kiállítására 1913-ban az Ernst Múzeum helyiségeiben került sor.

A kritikusok felfigyeltek festményeire, amelyeken mélységes természetszeretete és a barokk kor monumentalitása iránti vonzalom nyilatkozott meg.. A következő esztendő olaszországi útja, majd a kecskeméti művésztelepen való szorgos munkálkodás tovább finomította festői eszköztárát. Herman pályáját - mint oly sok társáét - a világháború derékba törte. Derűs alkata, élni akarása azonban átsegítette a nehéz éveken. Az élet iskolájának, a művészeti fejlődés szükséges velejárójának tartotta a negatív élményeket is. A háború után az időközben elhunyt Szinyei emlékére megalapították a Szinyei Társaságot, amely elsődlegesen a fiatal tehetségek támogatását tűzte ki célul maga elé. 1924 az újabb gyűjteményes kiállítás éve. A kétségtelen sikert azonban 1929 hozta meg számára. A barcelonai kiállításon aranyérmet nyert. Herman nemcsak ecsettel, hanem tollal is terjesztette az igazi művészet eszméjét. . Miközben sorra megszületnek a Feltámadás tömegjelenetei, a mellette hűségesen kitartó Radó Róza érzékeny portréi, a szentendrei, a zsennyei, balatoni tájképek - az újságok hasábjain ugyanolyan beleérzéssel idézi fel egykori barátai emlékét, a művészeti mozgalmak történetét, s tesz javaslatokat a művészeti közízlés fejlesztése érdekében. Hosszú élete során mindenre jutott ideje. Éjszakánként naplót írt, vagy művészbarátaival a kávéházak sorát járta, nappal több ezer tételt számláló életművét rajzolta, festette. A század tanúja -a század közreműködő, valódi átélője. A kortársak mindig anekdotázásra kész, vidám bohémnak írták le. Utolsó önarcképe viszont a művészeti kifejezésért mély lelki küzdelmet folytató, a megpróbáltatásokkal teli sorsot büszkén viselő ember arcát mutatja. A művész halála után hagyatékát özvegye Gyöngyös városnak ajándékozat 1980-ban.

A könyvtár galériájában látható állandó kiállítást Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa rendezte.